Jappan - Badar Sandor-Horvath Janos, e-book, Badar Sandor-Horvath Janos
[ Pobierz całość w formacie PDF ]
Badár Sándor-Horváth János
Jappán
Retró útikalandkönyv
JAFFA
Kiadó
Budapest, 2007
© Badár Sándor és Horváth János, 2007
© Jaffa Kiadó, 2007
ISBN 978 963 9604 28 5
Szerkesztette: Fejér Tamara
Felelős kiadó: Rados Richárd
Jaffa Kiadó
Kedves Olvasó!
Abban a percben, amikor a könyvet kinyitod, gondolj arra,
nem is olyan régen még elfogadott volt, hogy a létező világot
két részre, Keletre és Nyugatra bontjuk. Az egyik oldalon él-
nek az értékes, civilizált, építő eszmékkel felvértezett boldog
emberek, a másikon a kizsákmányolt, nyomorba taszított, sa-
nyarú sorsúak és gazdag eltartóik. Ezeket az országokat hatá-
rok választják el egymástól.
Mindez nem sokkal az után volt, hogy az emberek rájöttek,
a Föld nem lapos, hanem gömbölyű, és ha mindig egy irány-
ba haladunk, akkor visszajutunk oda, ahonnan elindultunk.
Gyakorlatilag ennél többet nem is tudtak a dologról, de nem
is érdekelte őket különösebben.
Ma már úgy mondjuk, ez a kor a múlt század utolsó harma-
da. Még ismeretlen fogalom az internet, a kábeltévé, a digitá-
lis fényképezőgép, a bevásárlócenter, a DVD. Még ismert fo-
galmak a vasfüggöny, a sorkatonaság, a kék útlevél és a piros
útlevél, a vietnámi háború és a V1T. Már nagyon sok családban
van televízió, és a tévében két csatorna fogható. Még nem szte-
reó, bár tudjuk, mi az. Ismerjük a rockzenét, és tudjuk, hogy a
Madonna nem szűz, a moziban 8 forintért láttuk a Hairt, és di-
vat a disszidálás Jugón keresztül.
Ne! Ne!
Kedves Olvasó! Még mielőtt becsuknád, és a sarokba dob-
nád ezt a könyvet (hogy mi a szarnak vettem meg?!), elárul-
juk, ez nem történelmi áttekintés.
Pusztán a rend kedvéért: 1987-et írunk.
Húsz éve volt, közben világok omlottak össze. így aztán a
mi utunk is megismételhetetlenné vált. Ezért gondoltuk, indo-
kolt, hogy történeteinket érdekesnek találjuk, és ezért papírra
is vetjük őket.
Manapság, amikor valaki a kigondolástól számított egy órán
belül lazán elindulhat abba az országba, ami nekünk akkor ál-
maink netovábbját jelentette, talán nem is tűnik fel, hogy tör-
ténetünk túlélési hadgyakorlatnak felelt meg.
Azonban az még ma is fegyvertény, hogy információ és pénz
hiányában másfél hónapot tudtunk eltölteni ebben a Keletet
és Nyugatot szuper méretekben magába ölelő, csodálatos vi-
lágban, Japánban.
Kedves Olvasó!
Ezek után úgy forgasd a lapokat, hogy tudd, a könyvvel ne-
künk semmilyen célunk nincs.
Egy
- Mi az, amiről beszélnünk kell?
- Az előkészületekről. Nagyon fontos az, ami kimaradt az
előkészületekből. Elsősorban, hogy a kutya se hitte el, hogy
ki fogunk utazni Japánba. De azt is el kell mondani, mások
is utaztak ezen az úton, nem egyedülálló, amit műveltünk...
- Erről mindenképp beszéljünk, hogy hogyan és...
- Na jó, akkor kezdjük. Azt mondja, hogy...
- Előkészületek.
- De mi a túró rezedás füléért mentünk mi 1987-ben pont
Japánba? Ma már nagyon nehéz lenne megérteni, mert vissza
kellene menni a '80-as évek legelejére, amikor még fiatalab-
bak voltunk, és még hülyébbek... Egészen 1980-ig, amikor
megbolondultunk, és azt mondtuk, hogy elkezdünk karatézni.
H. Csaba barátom hátba vágott: - Akarsz karatézni? - Akarok!
- vágtam rá azonnal.
Azt nem tudtam, hogy az micsoda, mert akkor még nem
tudtuk, mi a karate, de ha ő akarta, akkor én is akartam. Mi-
vel jó szaglása volt, nem akartam kimaradni belőle. Gondol-
tam, biztos jó lesz majd valamire. Utána, amikor az első edzé-
sen ötszáz békaügetést kellett csinálni, rádöbbentem, hogy
mit akarok én. De a többiek jobban bírták, úgyhogy tovább
kellett karatézni - ezért tartott a dolog több mint 12 évig, a
Jancsinak meg még ma is.
Ott találkoztunk mi ketten, pár hónappal később, amikor
Jancsi megjelent egy nap lila szájjal, gombafrizurával, és nyo-
mott egy angolspárgát, amit én a közel két és fél hónapnyi
tudásommal nem tudtam. Aztán tizenkét éven keresztül sem
sikerült, de ez a momentum egy életre megalapozta a barát-
ságunkat. Már ebben a pillanatban eldőlt a Japán utunk sor-
sa. Elkezdtük szervezni agyban, aztán eltűnt, előjött, majd
megint eltűnt és előjött, úgyhogy eszelősöknek tartottak min-
ket a többiek, de mindegy...
Tegyük hozzá, hogy rendkívül nagy mértékben hibás egy
Leonard Schrader nevű amerikai író és a Rakéta regényújság
szerkesztősége, akik 1981 és 1982 között voltak olyan pofát-
lanok, hogy kb. öt-hat részen keresztül idegelték a Japánt és
a karatét kedvelő ifjúságot, amikor leadták folytatásokban a
Jakuzák című regényt. Ez pecsételte meg a mi sorsunkat. Egy-
részt a romantika és az ismeretlen iránti vonzalom, valamint a
keletimádat miatt, másrészt Leonard Schrader annyira részle-
tesen írta le a tokiói alvilág működését, a helyszíneket, hogy
egy tökéletes térképet rajzolt. Nem volt kétséges egy percig
sem előttünk, hogy ő járt ott. Ezt azután a valóságban töké-
letesen tudtuk hasznosítani, hiszen mi az ő leírásai alapján
közlekedtünk később. Meggyőződésünk, hogy ezek a helyszí-
nek a mai napig nem is változtak meg.
Jegyezzük meg, nekünk senki nem hitte el, hogy elmegyünk
Japánba. Mögöttünk nem volt KISZ, MSZMP, semmilyen
sportszervezet, sem város, senki. Két magánember voltunk,
akik elhatározták, hogy nekivágnak. Két idióta gyerek vidékről,
akik úgy döntöttek, hogy majd ők...
- Igen. Annak ellenére, hogy szorgalmasan mondtuk min-
denkinek, mi sem hittünk a dologban, természetesen. Ettől
függetlenül mindenki szorgalmasan bólogatott, persze, majd
utazni fogunk, mert az olyan egyszerű!
- Élő ember nem hitte el, hogy Japánba fogunk...
- Élő ember, nem.
- Mi sem hittük, hogy Japánba...
- Hát még magunk se hittük el, csak bíztunk benne, hogy
egyszer eljön az idő.
- Nagyon jól hangzott. Olyan jó volt ezt hazudozni. Menni
fogunk Japánba, meg képzeljétek el, megyünk Japánba! De
erről szövegelni egy éven keresztül, ez borzalmas.
- Nem beszélve arról, hogy a hihetetlen disszi... mennyi volt
Szentesen? A harminchatezres lakosú Szentesen?
- Harminchat, abból disszidált mit tudom én...
- Igen, most harminckétezer körül van...
- Most már megint harmincöt, de akkor rengetegen disszi-
dáltak, nagyon nagy divat volt...
- Hozzá kell tenni, hogy akinek azt mondtuk, Japánba fo-
gunk utazni, az kedélyesen hátba veregetett: - Aha, persze,
NSZK-ba! És meg voltak győződve arról, hogy az NSZK-ba
fogunk disszidálni, és azért mondjuk...
- Japánba élő ember nem disszidál.
- Mi is csak azért mondtuk a Japánt, hogy majd ott keres-
senek bennünket, ha eltűntünk, és hogy az életben nem fog-
nak az NSZK-ban megtalálni.
- Valószínűleg mi voltunk az egyedüli elálló fülű, bamba ar-
cú gyerekek, akik egyáltalán nem akartak disszidálni. A fejünk-
ben meg sem fordult.
- A nagyon sok külföldi utunk után sem, amikor már a Fekete-tengert is sikerült elérnünk, ugye. Annál messzebb nem tudtunk jutni, a magyar tenger és a Fekete-tenger volt az a két...
- Végpont.
- A két végpont, amit láttunk, de ennél távolabbra nem is mertünk gondolni. Nem beszélve arról, hogy nem js lehetett, a paraméterek meg voltak szabva. Maximum mehettünk volna Drezdába vasutat építeni; építőtáborba, de azt meg nem akartuk.
- Mikor már nagyon belelovaltuk magunkat, és az ügy ér-
dekében valóban tettünk lépéseket, el kellett gondolkodni,
hogy tényleg, milyen felszerelés és cuccok, meg ilyenféle dol-
gok kellenek. Én például a Farkas Jóskától, Kincától kértem,
vettem...
- Vetted?!
- Meg a hátizsákját, amit aztán ki is fizettem, asszem... köl-
csönkértem...
- Nekem meggyőződésem, hogy a kölcsönkérés gyanús, szerintem elloptad...
- Nem, nem, szerintem megvettem, elcseréltem.
- Nem, a megvétel az túlzás, kölcsön...
- Abban az időben én nagyon rendes gyerek voltam, úgy-
hogy...
- Igen? Kölcsönkérted, a megvételről szó sem lehetett. Egy-
részt nem is volt pénzed. Maximum azt ígérted, hogy majd
megveszed, és a mai napig tart a vételi szándék.
- De magasabb övfokozatú voltam, mint a Jóska, úgyhogy
lehet, kötelessége volt odaadni a hátizsákot.
- Hozzáteszem, egy olyan fémvázas hátizsák volt, hogy nem büszkeség, szégyen volt vele bárhova is elindulni. Mindenesetre emlékezetes helyekre jutottunk el vele.
- Mindenféle nacionalizmust félretéve, a magyar címer is rá
volt varrva, illetve a magyar zászló...
- Meg a biztonság kedvéért beleírta a tetejére, hogy Horváth
János. Ez a hátizsák Horváth Jánosé.
- Igen, igen, és a kanku szimbólum is rá volt varrva.
- Szerintem azért írtad rá, hogy utána igazolni tudjad, ez a
tied.
- Biztosan az enyém.
- Le is húgyoztad szerintem, mint a kan kutya.
- Azt nem tudom.
- Hogy szaga legyen.
- Szép piros volt, a tied viszont szép kék.
- Kék volt. Az enyém, az az enyém volt, én vásároltam a Dohány utcai...
- Most enyhe félmosoly jelent meg az orcámon, és mélyeket
bólogatok, hogy persze, persze...
- A Dohány utcai Sportbizományiban, mert akkor egyedül
ott lehetett ilyen dolgokat vásárolni. Sportbolt se nagyon lé-
tezett. Ahol volt sportbolt, ott mackónadrágot lehetett kapni.
- És ha nagy ritkán feljutottam Budapestre, akkor azonnal a
Dohány utcai...
- Igen, ott volt minden, még cseh hegym...
[ Pobierz całość w formacie PDF ]